Túl sok ez már nekem... Múlt év novemberében eltemettem édesapámat, akitől pontosságot, tisztességet és becsületességet tanultam. Aztán még karácsony előtt kicsi lányomat kísértem el első szerelmének a temetésére. Csongit nem ismertem közelebbről, de megrázott a halála, mert a gyilkos kór mindössze 20 éves korában ragadta el. És mert őt is szerettem pusztán csak azért, mert a lányom szerette. Aztán a minap kolléganőm telefonon közölte a hírt: meghalt Selyem András. Hirtelen keresgélni kezdtem ismerőseim körében, ki az a korosabb Selyem András, akit betegség, baleset vagy bármi okból elragadhatott a halál. Rád nem gondoltam... Ezért mélyen hallgattam a telefonban és a csendet ismét a kolléganő hangja törte meg. "A fiad barátjáról van szó" - mondta csendesen, ám ekkor már lázasan munkált bennem az "újságíró-ösztön", hátha csak egy kósza hír, le kell ellenőrizni a hitelességét. Felhívtam egy másik kolléganőt, aki biztosított arról, hogy ő sajnos családtagtól hallotta és sajnos, a hír igaz. Csak ültem és nem nem gondoltam semmire, hatalmas fagyasztó ürességet éreztem magamban és jó hosszú idő telt el míg sikerült feleszmélnem. Akkor az jutott eszembe, amikor egyik tél végén extrém sportvetékedőt szerveztél a Pongrác-tetőn. Életemben akkora hóviharban nem voltam. Sűrű, óriási pelyhekben hullt a hó és úgy fújt a szél, hogy egy óra alatt - amíg mi újságírók bírtuk cérnával - annyira betemette a kolléga autóját a hó, hogy ki kellett ásni alóla és Isten tudja, hogy sikerült kitolni a műútra. Te pedig ebben az ítéletidőben vidáman nyargalásztál fel a dombra és alá, irányítottad a szervezőket, interjút adtál nekünk, fogadtad a versenyzőket, próbáltad elindítani a zenekütyűt, stb. Szóval százféle dologgal foglalkoztál egyszerre, de mindenek mellett még arra is figyeltél, hogy hozzál nekem egy pohár forralt bort megfagyás ellen. "Idd meg, én forraltam a reggel, ettől majd átmelegedsz, de ilyen helyre jobban fel kell öltözni" - korholtál, mintha Te lennél a nagy és én a kicsi. Mintha neked lenne több élettapasztalatod én nem nekem. Gondoskodtál rólam, pedig csak a számos barátod közül egynek az édesanyja vagyok. Aztán eszembe jutottak azok a fimvetítések, amiket az Uránia mozis ismeretségednek köszönhetően azért szerveztél, mert Gyergyószentmiklóson megszűnt a mozi. Ebből nőtt ki a Muuuvi Fest, az egyedülálló nemzetközi rövidfilmfesztivál, amelyben egyedi módon a karaktert díjjazták. És amelyben szintén a Te ötletedre külön gyergyói filmes kategória is volt csak azért, hogy szülőfölded filmeseinek munkáját is szakzsűri véleményezze. Emlékszem arra a pillanatra, amikor Áron fiammal karöltve ünnepélyesen felkértetek, legyek a sajtószóvivője a rendezvénynek. Akkor már néhány hete lázasan zajlott a szervezés és én folyamatosan zsörtölődtem: fiúk, nem lesz közönségetek, ha nem megy ki a hír a sajtóba. "Készül a sajtóközlemény" - nyugtatgattatok, majd elrohantatok valahová, aztán vissza, majd megint el. Végül előálltatok és "hivatalosan a szervezők nevében" felkértetek vállaljam el sajtószóvivői teendőket "mert te úgyis szebben megfogalmazod, mint mi" alapon. Aggályaimra, hogy csak kerékkötőnek lennék jó négy X-es korommal a huszonévesek társaságában, elegánsan, amolyan selyem andrisosan megnyugtattál: "ha alkalmazkodsz, még jól is fogod érezni magad". Az eleinte mind szakmai, mind érdeklődői szemszögből kissé furcsának tűnő "tehénkés fesztivál" utolsó kiadására komoly hírnévre tett szert, szaklapokban cikkeztek róla New York-tól Tokióig. Hogy elmaradt a folytatás, az nem a Te és nem az Áron hibája... Extrém sportvetélkedő és filmfesztivál szervezés közben valamikor ráébredtél arra, hogy elmaradoztak a hivatásos bábszínházak Gyergyóból, hiánypótlóként csak úgy mellékesen létrehoztad az egyszemélyes Kartoon-bábszínházat. Közben isteni bulikat, bálokat és kiállításokat szerveztél... S mindezt csak úgy mellékesen a minden egyéb fontos feladatod mellett. És csak azért, hogy megmutasd: igen, Gyergyóban is lehet, csak akarni kell. Különleges tehetséged volt arra, hogy céljaid eléréséhez magad mellé állíts mindenkit kezdve az utcán csellengő gyerekektől a komoly vezetői beosztásban lévő személyekig vagy akár a politikusokig. Mindig a megoldásokban gondolkodtál, soha nem riadtál meg az akadályoktól, a nehézségektől, mindig azon gondolkodtál, mit, hogyan lehet kivitelezni. Jó példát mutattál, András! Jó példát mutattál emberségből, barátságból, probléma-megoldókészségből, becsületből, tisztességből és nem utolsó sorban szeretetből.
Könnyű dolga lesz a téged ismerő, tenni vágyó ifjú generációnak, hiszen ha bármilyen nehézséggel találkoznának terveik kivitelezésében, mindössze egy kérdésre kell megtalálniuk a helyes választ: Andris ebben a helyzetben mit tett volna.
Nyugodj békében! Vigasztalást a családnak!
Most mondjátok meg őszintén, mi jut erről a fotóról eszetekbe?! Mert nekem az, hogy "malacra bársonyköntös"! Mellesleg a véleményemet részletesen ki is fejtettem a mai Krónikában megjelent Ünnepi szarkazmus című jegyzetemben. És ugyan a jegyzetben alaposan kizsémbeltem magam, mégis hiányérzetem volt, mert rovat úgy van kitalálva, hogy nincs mellette illusztráció. Na, ezért raktam be ide ezt a képet, meg még ezt az alábbit is, hadd lássátok, miken morfondírozom mostanság. (Ja, aki nem értené a táblán lévő szöveget: egy autómosó, vulkanizáló és cserealkatrészekkel kereskedő cég reklámtáblája, ami mellé kitűzték a kokárdát.)
Szóval ezen a képen jól látszanak a szanaszét dőlt póznák is, amiről a jegyzetben írtam. Sőt, a poros-sáros járda is, de a kokárdát kitűzzük a dőledező póznákra. S nem a kokárdával van bajom, mert hála Istennek azt is megértük, hogy épp oda tűzhessük ki, ahová jól esik, de könyörgöm, nézzük meg, hová, milyen környezetbe tesszük, mert nem a szomszéd kutyakölykéről van szó, hanem nemzeti szimbólumról. S ha már az önkormányzat mindenképp kedveskedni akart ünnepi díszítéssel nemzeti ünnepünkön, miért nem úgy tette, hogy a lakók valóban megtiszteltetésnek vegyék?! Például, megtehették volna, hogy a főtéren lévő legszebb, legtisztább, leggondozottabb házak lakóit tisztelik meg ezzel a gyönyörű kokárdával - ami biztos nem kis pénzbe került -, azzal a kéréssel, hogy minden nagyobb ünnepen ezt tegyék ki a házukra. Ebben az esetben a szép lett volna kiemelve a városból, nem a rondaság, és aki látja, mindenkinek a lélegzete állt volna el a gyönyörű látványtól. És mindenki azt mondta volna: Hűha, nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép város Gyergyószentmiklós! Aztán következő évben, újabb portákat tisztelhettek volna meg, egészen addig, míg a város összes portája ünnepi díszben pompázna. S akkor a szolgálatos hordószónokok sem kellene a saját holdudvaruknak és az újságírók népes seregének elmondaniuk a már jól ismert szövegüket, hanem igazi hallgatóságuk lenne. Hát ezeken morfondíroztam március idusán a városban jártomban-keltemben, s meg ne merje kérdezni senki ezek után, miért bújt elő belőlem a teljesen természetes, de alapjáratban szunnyadó szarkazmusom. Feszt kihozzák belőlem valamivel...
