2012. július 11., szerda

Még meddig?! - Egy szülő levele az elavult oktatási rendszerhez


Semmi újat nem mondok: katasztrofális eredmények születtek az idei érettségi vizsgán. Ha csak külső szemlélőként a száraz számadatokat nézzük, az látszik, hogy az érettségire jelentkezett fiatalok túlnyomó többsége lúzer, aki elléháskodott 12 évet az életéből ahelyett, hogy tanult volna; a pedagógusok többsége pedig nem végezte a munkáját. Ezt tükrözik a számadatok, de a helyzet ennél sokkal összetettebb. Megvallom őszintén sokat morfondíroztam, hogy egyáltalán megírjam ezt a levelet vagy sem, hiszen jövőben az én lányom is érettségi vizsgára áll és sajnos, nem egyszer megtapasztalhattam már, hogy szülői véleményem hangoztatását, gyermekemen torolták meg. Bízom benne, hogy remélhetőleg ebben az esetben nem így lesz... Voltaképpen kedves pedagógus ismerősöm kérésének eleget téve írom ezt a levelet, hiszen Böjte Csaba ferences szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője által megfogalmazott Levél a Pedagógusoknak illetve A tanár levele a bukott diákhoz című írások után a Facebook-on feltette a kérdést: kíváncsi, ki írja meg a szülőkhöz, illetve a tanügyi rendszerhez címzett levelet. Már akkor jeleztem neki, az egyiket mindenképp megírom. 
Kezdeném azzal, hogy 32 éve érettségiztem és már akkor úgy véltük, rengeteg fölösleges, haszontalan dolgot kényszerítettek ránk, hogy megtanuljuk az érettségi vizsgára. Egyetlen példát említek - de hosszasan sorolhatnám - ma is tudok deriválni, mivel az érettségi vizsgára muszáj volt megtanulnom, de az életben egyetlen alkalommal sem vettem hasznát ennek a tudásnak, ami még mindig foglalja elmém egy részét. Az érettségi tananyag már akkor lényegesen több volt, mint amit egy átlagos diák képes elsajátítani, de akkor még voltak szakiskolák és esti gimnáziumok, ahová beiratkozhattak azok, akik időben felmérték, hogy képtelenek egy elméleti gimnázium követelményeinek megfelelni, illetve nem elméleti tudásra akarnak szert tenni, hanem gyakorlatira. Ez utóbbiakból szakmájukat magas szinten ismerő megbecsült mesteremberek lettek, akikhez bármikor bizalommal fordulhatunk, ha csöpög a vízcsap, vagy meghibásodott valamelyik háztartási gép. Az elméleti gimnáziumot végzettek többsége egyetemet végzett és a társadalom megbecsült, felelős beosztású tagja lett. Megjegyezném, az érettségi vizsgán már abban az időben szemet hunytak a puskázás, a másolás fölött, de ezt akkoriban tanár és diák egyaránt úgy értelmezte: ne múljon egyetlen vizsgán senkinek az életben való boldogulása. Hiszen egyértelmű volt mindannyiunk számára, hogy a hatalmas tananyagot képtelenség vizsgaszinten elsajátítani. Később, amikor a fiam iskolába került, szomorúan tapasztaltam, hogy az iskola a munka nagyobb részét egyszerűen átpasszolja a szülőnek, mivel azt a hatalmas mennyiségű lexikális ismerethalmazt egyetlen pedagógus sem képes megfelelő szinten megtanítani rövidre szabott keretben, amit az oktatási rendszer követel az iskolásoktól. Nem térnék ki annak részleteire, hogy ugyanazok a mi korunkban már idejét múlt tananyagok mennyiségét nemhogy nem csökkentették, hanem még rátettek egy adagot olyasmikből, amiknek szintén semmi hasznát nem veszik a tanulók az életben. Hogy mégse töltse éppenséggel egész napját az iskolában a gyerek, kivették tantervből, vagy csökkentették az óraszámát az olyan gyakorlatias vagy szépre és jóra, kreativitásra nevelő tantárgyaknak mint a kézimunka, zene, rajz és testnevelés. A már az elemiben magas szinten követelt elméleti tantárgyak elsajátításában minden igyekezetem ellenére nem sokat tudtam segíteni a fiamnak, hiszen egy-egy tankönyvben olyan magas szinten megfogalmazott, vagy románból egyszerűen pocsék minőségben fordított szövegek voltak, aminek megértése komoly tanulmányozást, úgymond együtt tanulást igényelt volna. Erre legtöbb esetben sajnos nem volt idő, mivel valamiből meg kellett élni és munka, családi kötelezettségek mellett, másodlagos teendőnek számított a különféle tantárgyak tanulmányozása és olyan szinten való elsajátítása, hogy érdemben segíteni is lehessen a gyereknek. Mivel a követelmények egyre csak nőttek, egyetlen megoldásnak kínálkozott: magánórára járatni a gyereket. Ezzel csak annyit értünk el, hogy a fiam már hatodikos korára kellően utált iskolába járni és érettségi előtt izgulhattam, hogy egyáltalán vizsgára állhat-e, mivel a matematika tanárnője azért buktatta meg, mert egy szülői értekezleten az övétől eltérő véleményemnek hangot mertem adni. Közben folyamatosan tartottam benne a lelket és próbáltam mindenféle módon megértetni vele: ő egy értékes ember attól függetlenül, hogy az algebrát képtelen elsajátítani akadémiai szinten. Ennek ellenére kötelező volt neki érettségiznie ugyanazokból a matematika tételekből, mint akik matematika osztályban jártak, mivel ő biológia-kémia osztályban végzett és az oktatási rendszer korrifeusai úgy gondolták, hogy nekik is tudniuk kell a magasfokú matematikát. Az ő generációjának az érettségi diploma megszerzéséhez már kőkeményen puskázni, másolni, magyarán, csalni kellett, mert esély sem volt a hatalmas tananyagot vizsgaszinten elsajátítani. Tudták ezt a diákok, tudták a tanárok és tudtuk mi szülők is. Cinkosan "összekacsintottunk" a folyamatosan változó és egyre magasabb követelményeket támasztó oktatási rendszer rendelkezései fölött, a gyerekek csaltak, a tanárok szemet hunytak, a szülők boldogok voltak, hogy gyerekük sikeresen vette ezt az akadályt is. Ennek hatása később, az egyetemen megmutatkozott, a fiam egyetemi csoportjából a bejutottak közül mindössze fele állt államvizsgára, mert aki nem bírta, egyszerűen kibukott a felső oktatásból. 
Tíz évvel később a lányom generációjával már egészen más helyzet állt elő: ez a generáció egyszerűen már az elemi iskolában felismerte, hogy csomó elavult, idejét múlt dolgot próbálnak megtanítani nekik és tiltakozásul többség egyszerűen meg sem tanulja azt, ami nem érdekli. Sosem felejtem el, hogy a lányom valahányszor valamilyen archaikus román szöveg értelmezésén kínlódtunk értelmező szótárakat, szinonímaszótárakat forgatva, mindig feltette a kérdést: miért nem a beszélt román nyelvet tanítják nekünk az iskolában? Hát erre bizony szülőként elég nehéz volt helyes választ adni. Nyolcadikos korában, amikor a Baltagul, Mihail Sadoveanu által írt mű elemzéseként kétoldalnyi, 9 pontos betűkkel sűrűn teleírt szöveget hozott haza, hogy azt kéne neki megtanulnia, aminek felét magam sem értettem - pedig eléggé jól beszélem a román nyelvet - egyszerűen feladtam, és azt mondtam: ne tanuld meg, erre semmi szükséged nem lesz az életben. Bár senkinek nem tartozom magyarázattal, miért bíztattam a lányom, hogy ne tanuljon meg egy román leckét, elmondom: azért, mert elsősorban mélységesen egyetértek vele abban, hogy a magyarajkú gyerekeket a beszélt román nyelvre kellene oktatniuk, másrészt mert láttam, valami olyasmire kényszerítik, ami ellen minden idegszálával tiltakozik, amit egyszerűen képtelen felfogni bármennyire is szigorítanám az akadémiai szintű elemzés mellé. Nyűggel-bajjal túléltük a Baltagult, hála Istennek és köszönhetően a pedagógusközösségnek olyan gimnáziumba járhat a lányom, ahol jól érzi magát, értékes emberként tekintenek rá, de már a 11. osztály elejétől folyamatosan azon izgulunk: mi lesz az érettségi vizsgán? Ugyanis jól tudja azt tanár, diák és szülő egyaránt, hogy a még nagyobb ismerethalmazt elsajátítani képtelenség, ráadásul, most ébredtek rá az oktatási rendszert folyamatosan változtató, válogatott csesztetéseket kitaláló korrifeusai, hogy az iskola évtizedeken át csalásra nevelt generációkat a magas követelményekkel és azzal, hogy olyasmi megtanulására kényszerítik a diákokat, aminek semmi hasznát, semmi értelmét nem látják. Oké, egyetértek, hogy ezen változtatni kell, de miért a diákokon verik el megint a port? Miért kényszerítenek bele mindenkit egy olyan rendszerbe, ami már harminc évvel ezelőtt nyikorogva működött, elavult, idejét múlt volt? Miért nem változtatnak a százéves rendszeren? Miért nem gondolják újra az oktatás alapjait, miért nem készségeket, kreativítást, képességeket fejlesztenek az iskolában? Miért magoltatják még mindig a gyermekeket? Miért mérvadó még mindig az, hogy mekkora lexikális ismerethalmazt képes bebiflázni és visszamondani a diák? Ez jelentené az érettséget? Amit ugyebár sugall az érettségi vizsga fogalma. S akinek nem sikerül az érettségi vizsgája, mi lesz vele? Majd jön az oktatási rendszer és megoldja a diploma és szakma nélküli fiatalok helyzetét?! Aligha... Sajnos, ennek a problémának a megoldása is a szülőre és a fiatalra vár. De kérdem én: mi, szülők, meddig tűrjük, hogy egy embertelen, gyermekellenes oktatási rendszer gúnyt űzzön belőlünk és gyermekeinkből?!

3 megjegyzés:

  1. Megírtad!:) Jeleztem, 20 éve hajtjuk, nem jó ez a kerettanterv, sok a sallang minden területen. Minden miniszte érkezésekor kértek javaslatokat, küldtük hűvös halomba, senki figyelembe se vette... Olyan pedagógusok dolgoznak a minisztériumban, akik sok-sok éve katedra, iskola közelében sem jártak, nem ismerik a tanár-gyerek-szülő gondjait.
    Igen, a tanár hajtja a gyereket, mert az anyagot be kell fejezni, a vizsgán nem tudhatja senki mi lesz a tétel. A Szülő látja gyereke nem halad, embertelen kényszer alatt van, jogosan esik kétségbe!!! Felnőttek nem bírnánk azt a hajtást amire a gyerekeket kényszerítjük. Nem csak itt és most mondom mindezt:)
    Szóval közös "frontra" van szükség, ez tény. Legyünk partnerek, tanár-szülő, reálisan vállalva mindenki a saját felelősségét a gyerekkel szemben, mert Ő a főszereplője/szenvedő alanya ennek a káosznak.
    Csata Emese:)---mert a Névtelent tudom bejelölni csak:)

    VálaszTörlés
  2. Szerre mindenkinek igaza van, ahogy szokás mondani. Tényleg a gyerekek az elszenvedői a sok változtatásnak a tanűgyben, viszont tanárként azt is látom, hogy nagyrészük átesett a ló tulsó oldalára(tisztelet a kivételnek), mert elkönyvelték, hogy úgyis átsegítik őket valahogy. Hiába hajtogattam nekik, hogy segíteni is csak annak lehet, akinek legalább van egy kis alapja.
    És a rendszer hátulütője, hogy olyan diákoknak sikerült nagy jeggyel az érettségi, akik a négy év alatt a fülük botját se mozdították, és aki keményen hajtott, olvasott 4 éven keresztül azt elvágták románból, matekből. Mert ez a két tantárgy a fő mumus. És ilyenkor nem csodálkozom, hogy elkeseredik az a diák, szülő. Én is alig tudtam leket verni beléjük, mikor felhívtak, hogy románból elvágták őket. Hiába nem megy a román, pedig a kollegáim a lelküket is kiteszik, hogy haladjanak a gyerekek.

    VálaszTörlés
  3. A tanügyi rendszerhez írott levél az allabbi címen elérhető:
    http://www.facebook.com/notes/kali-istv%C3%A1n/az-%C3%A9retts%C3%A9gi-eredm%C3%A9nyekr%C5%91l-%C3%A9s-az-oktat%C3%A1si-rendszerr%C5%91l/365743426829301

    VálaszTörlés