Áron legjobb fotói egy helyen

Többször is írtam a fakanálforgatós blogomon Áron fiamról, vagy valamilyen általa elkészített étel receptjét osztottam meg olvasóimmal, vagy a sikereiről számoltam be. Most viszont örömmel tájékoztatok minden szépkedvelőt, ahogy a fiamnak lett honlapja is, ahol rengeteg szép fotóját láthatjátok. Ő ugyanis fotóművész, és több díjnyertes alkotása is van. Számos interjú készült vele az idők folyamán, sajnos egyetlen olyat sem találok, amely az igazi egyéniségét mutatná be, de ez nem a kollégák hibája, hanem a fiam fölöttébb összetett és bonyolult személyisége miatt alakult így. De aki olvasni is szeretne róla, itt talál egy magyar interjút, itt meg egy románt, itt pedig a saját angol nyelvű CV-jét olvashatjátok. S ez még mindig nem minden... Azonban a hosszas szövegelés helyett inkább álljon itt néhány fotója ízelítőnek a honlapjához.

Ez az a fotója, amivel 2003-ban díjat nyert a Los Angeles-i Nemzetközi Fotó Versenyen (International Photography Awards).

Ez a Narcissus sorozatából egy fotó.

Ezzel a fotóval részt vett a Hargita megyei képzőművészek közös tárlatán.

Ezt még középiskolás korában fotózta, de több fotós magazinban is megjelent.

Ez a fotó nemrég készült, a balkáni kirándulásán.

Na, de tovább nem is sorakoztatom a fotókat, mert megtaláljátok az összeset a honlapján. Nézzétek meg, mert az ő esetében az "egy kép felér ezer szóval" mondás igazi értelmet nyer. És nem csak szerintem...

Közönségsikert aratott a Csaba királyfi - ami az újságcikkből kimaradt

Arra gondoltam, közzé teszek néhány fotót a G. Nagy István Ilián: Csaba királyfi című rockoperájáról, hogy azok is kaphassanak egy kis ízelítőt a monumentális produkcióból, akik nem voltak ott a szombati ősbemutatón. Mindezt azért, mert a több mint kétórás előadás igencsak felkorbácsolta a kedélyeket és meglehetősen szélsőséges érzelmeket ébresztett - legalábbis ezt következtettem ki a Székelyhon fórumán névtelenül vagy virágnéven írt beszólásokból, leszólásokból, megszólásokból, de elismerésekből és dicséretekből is. Mivel az ilyen "nyílvános helyeken" nem szeretek vitázni főleg a nevüket nem vállaló "lumpenproletárokkal", s mivel nekem is van véleményem a darabról, gondoltam, megosztom itt. Annál is inkább, mert sem a Hargita Népében, sem a Krónikában írt tudósításomba - a műfaj sajátosságaiból adódóan - nem írhattam véleményt, s mivel nem vagyok színikritikus sem, jobbnak véltem nem belebonyolódni a kritikába. 

Szóval, tény, a magyarországi G. Nagy István Ilián költő és drámaíró műve sokakat érdekelt, és arról az előadásról, amelyre több mint kétezren elmennek, nyugodtan lehet állítani, hogy közönségsikert aratott. Ugyanakkor monumentálisnak is nevezhető, hiszen nyolcvan ember mozgott a színpadon, színfalak mögött és a játéktérré alakított udvarrészen. Túlzás lenne viszont azt állítani, hogy maximálisan elnyerte tetszésemet a produkció, noha voltak benne határozottan jó részek, de gyengék is. Inkább úgy fogalmaznék: többet vártam tőle. És azt hiszem ebben egyetérthetünk azokkal, akik lehurrogják a darabot, de azokkal is, akik dícshimnuszokat zengedeznek róla. A magam részéről hiányoltam a rendezőt a produkcióból, vagyis azt az embert, aki összefogja, felülről szemléli az egész művet és megszabja azokat az irányvonalakat, amelyek mentén kibontakozik a történet. Orza Calin nagyon jó korreográfus, több munkáját is láttam és minden elismerésem az övé, ami a mozgáselemeket illeti, de jó lett volna, ha van valaki mellette, aki időnként visszafogja, mert voltak olyan részek, amit "túltáncoltak" és ettől veszített az erejéből és kissé szétesett a darab. Például Attila mennyegzője igen nagy hangsúlyt kapott a székelyek várakozásához képest. Csaba királyfi alakja nem volt eléggé erőteljes, noha a fiúcska anyait-apait beleadott, hangja erőtlen volt Rudán Joe markáns hangja mellett.  A germán hadvezér teljesen elnyomta Aladár figuráját, sőt majdnem Krimhildát is, szerencsére a színésznő színészi játékkal kompenzálta a hangbéli különbségeket. Szóval voltak hibái, mégis örülök, hogy létrejött ez a darab, és annak is, hogy éppen Szárhegyen mutatták be. Örülök, mert osztom G. Nagy István Ilián véleményét: Csaba királyfi történelmi alakja sajnos érdemtelenül feledésbe merült és már nagyon kevesen vannak, akik legalább a legenda foszlányait ismerik. Ugyanakkor rengeteg tévhit, téveszme kering a székelyek eredetéről, a hun-magyar kontinuitásról, és ez a rockopera számos olyan oldalát világította meg ennek a korszaknak, amit a többség nem ismer. Ja, hogy meg lehetett volna írni hitelesebben és jobban is?! Minden bizonnyal, de mostanig senki másnak nem jutott eszébe, hogy ezt megírja, se jól, se rosszul. G. Nagy István Ilián ezt megtette, és minden elismerésem az emberfeletti munkájáért. Ugyanakkor elismerés illeti a három gyergyószentmiklósi kórust is, akik Kolcsár Árpád karnagy vezetésével csodálatosan énekelték a betétdalokat, de istenien feltalálták magukat a csíki íjászok és a gyergyói barantások is szerepükben. Magyarán sok pozitív eleme volt ennek a rockoperának és meggyőződésem, hogy ez csak ennél jobb lehet... Ha pedig megjelenik a CD elsők között fogok vásárolni belőle tízet, mert ezt fogom ajándékozni minden románozó magyarországinak, hogy nyíljon a csipájuk. Na, azért! Most pedig jöjjön néhány kép egy kis kommentárral.

Rudán Joe: "Tudjátok-e hogy, ki volt Csaba királyfi, a jóslattal született táltos?" - kőszívű kellett legyen az, aki nem borzongott ennek a szövegnek hallatán, főleg Rudán Joe hangján.

Nagyot alakítottak Danguly Ervin táncosai is.

Közben megjelent egy fehér ló is, s bár tudom, mit akart szimbolizálni, fölöslegesnek tartottam a felvezetétést. Állatvédőként határozottan felelőtlen magatartásnak minősítem, hogy ekkora tömegbe és főleg ekkora zajba bevittek egy olyan állatot, amelyről köztudomású, hogy alaptermészetéből adódóan félős.

Attila és Mikolt "enyelgése" kissé hosszúra nyúlt, bár csodaszép volt a korreográfiája. Sajnos, elnyomott más, lényegesebb jeleneteket.

Attila elvonult Mikolttal. Harcosok őrizték az ifjú párt, mégis megölték a királyt. Ez jó megoldás volt és szép színpadi kép.

Meghalt a király, gyászolnak a hunok - szép volt ez a megoldás is.

Színre lép az ármánykodó Krimhilda, a germán hadvezér és Aladár, Csaba féltestvére. Itt még alig lehet tudni, ki is Csaba királyfi, közben néhányszor feltűnt, letűnt, de a sok szereplő között elveszett.

Csaba és Aladár vitája, a testvérháború kirobbanásának pillanata. A képen is jól látszik Csaba belevész a tömegbe, talán nem ártott volna, ha egy artdirector is rápillant a színpadi képekre. Mondjuk, ezt lehetett volna korrigálni színészi játékkal is...

A testvérháború - van még alakítanivaló ezen a jeleneten is, de összességében jó.

Ráduly Botond - Csaba királyfi és Rudán Joe - Attila táltosa. Rudán Joe erőteljes egyénisége teljesen elnyomja a fiatalember alig bontakozó tehetségét. Talán szerencsésebb lett volna másnak adni ezt a szerepet, például annak a színésznek, aki Álmos vezért alakította. Na, annak olyan sugárzó személyisége van, hogy bármit mozdul odavonja a figyelmet. Botond bár nagyon ügyes volt, nem tudott ráhangolódni Csaba királyfi karakterére.

A székelyek ünneplik Csabát, ő meg csak némán tűrte. Szép volt az összjáték, nem érződött a karakter.

Csaba serege élén elvonul az őshazába, de megígéri a székelyeknek, hogy visszatér.

S itt akkor következik egy homályos valami, ami a székelyek generációkon át tartó várakozását jeleníti meg. Sajnos, éppen ez a rész nem volt eléggé kidolgozott, nem volt eléggé hangsúlyos.

Közben jártak a barbárok is. Nagyot alakítottak a gyergyói barantások, nekik köszönhetően éretettem meg, mi is történik voltaképpen ebben a részben.

Amikor már mindenki kezdte feladni a reményt, bevonult Álmos vezér a csíki íjászok alakította seregével. Sajnálom, hogy nem tudom a színész nevét, mert egyedül ő volt annyira karakteres személyiség, mint Rudán Joe. Sokkal karakteresebb Csabát alakított volna, erre mérget vennék.

"Védd magyar nemzeted, mert ez a te küldetésed!" - mondanivaló a fináléban. Gyönyörűen énekelték a gyergyói kórusok és ezért az egy mondatért érdemes volt ott lenni. Úgy látszik, volt, aki ezt kihagyta...
Köszönet minden közreműködőnek, hogy ez a monumentális mű létrejött és nem utolsó sorban, köszönet G. Nagy István Iliánnak, hogy megírta. Most már nekünk, székelyeknek is van rockoperánk, ami minden bemutatóval egyre jobb lesz.

Szégyellnünk kell a városunk?! Ide jutottunk?!

Milyen sérelem érhet egy embert, illetve mitől jut oda, hogy plénumban - kb. ötven személy előtt - kijelentse: "szégyellem, hogy gyergyószentmiklósi vagyok..." - két napja ezen morfondírozom, s mivel ezt a blogot főleg az ilyen és ehhez hasonló témák kibeszélésére hoztam létre, tárgyaljunk a jelenségről. Annál is inkább, mert a fenti keserű szavakat egyre többen, egyre hangosabban mondják ki, és valószínűleg ez a blogbejegyzés sem fog megoldásokkal szolgálni. Nem véletlenül került a fenti fotó sem a blogra illusztrációnak, ugyanis koncentráltan tartalmazza azt, hogy mi zajlik kedvenc kisvárosomban. Hogy más is értse: ez egy leállított építkezés, ugyanis az önkormányzat egyszerűen elmulasztotta a gödrök és árkok mögötti tömbház lakóit megkérdezni, akarják-e, hogy a bejárattól alig négy méterre egy ötrészes üzletsort húzzanak fel. A lakók a helyzettel akkor szembesültek, amikor a munkások már fákat vágtak ki, árkokat ástak, szóval ezerrel dolgoztak, de az esetről részletesen írtam az új kedvenc újságomban, a Hargita Népében, a cikkemet itt olvashatjátok a témáról. Az ominózus mondat pedig azon a lakossági meghallgatáson hangzott el, amit az önkormányzat hívott össze az utóbbi soros tanácsülés előtt a tömbházlakók heves tiltakozása miatt. Most nem részlezetem a sebtében utólag összehívott "lakossági fórum" körülményeit, s azt sem, hogy állítólag némi zsarolás is vegyült a meghívásba, miszerint Valaki majd megmutatja, a lakók ellenkezése dacára felépítteti a "bodésort", mert elvégre megteheti. S azt sem részletezem, hogyan próbálták a sajtót félrevezetni azzal, hogy egy órával később kezdődik a tanácsülés - ami egyébként igaz volt - csak azért, hogy ne legyenek ott, és ne írjanak a lakossági panaszokról. Mert ugyebár kedvenc kisvárosunkban minden "tökéletes", jobb már nem is lehetne. Szóval, ezekről most nem írok, inkább azt részletezném, hogy nemrégiben nekem is szégyenkeznem kellett a városban uralkodó állapotok miatt. A másik blogomon írtam arról, hogy Wise Ladyt, magyarországi gasztroblogger-barátnőmet és családját láttam vendégül nemrégiben. Nos, nekik is, mint az összes eddigi külföldi ismerősnek megmutattam a várost. Természetesen igyekeztem a főtér közelében sürögni-forogni velük, ahol még aránylag tűrhető állapotok vannak, de így sem úsztam meg a pironkodást. Ugyanis vendégeim naná, hogy rákérdeztek: "és a szép örmény építkezésű házakat a főtéren ugye felújítják?" Na, erre kezdtem aztán tekervényes magyarázkodásba az államosításról, majd visszaszolgáltatásról, s arról, hogy létezik ugyan egy kormányprogram, amely kedvezményes hitelt nyújt a tulajdonosoknak a homlokzatok felújítására, de ahhoz kellene az önkormányzat egységes elképzelése is felújításról, de ehhez jó lenne, ha volna egy városrendezési terv is, ami állítólag készül - ha jól tudom, éppen öt éve folyamatosan -, szóval, rettenetesen bonyolult, és beláthatatlan, mikor újítják fel a főtéri épületeket. Egy másik alkalommal, más vendégeket egyszerűen lebeszéltem a gyilkostói kirándulásról, mert féltettem igen drága autójukat, nehogy kár érje a gödrös utakon, egyszerűen átirányítottam őket Parajdra és Szovátára azzal az érvvel, hogy ott is van tó, szép a látvány, ráadásul fürödni is lehet. Természetesen, akkor is pironkodtam...
Hát erről a jelenségről tárgyaljunk! Az építőjellegű hozzászólásokat, ellenvéleményeket közzéteszem, a mocskolódó, személyeskedőket könyörtelenül moderálom. Csak szóltam, ha netán valaki összetévesztené ezt a blogot valamelyik mocskolódó portállal.

Koedukált leánybúcsú - képmutatók, szemforgatók lapozzanak

Nemrégiben házasságot kötött két kedves újságírókolléga Detti és Zsolt, a Szatmár Tv munkatársai. Mivel Detti költözik Szatmárnémetibe és úgy néz ki, csak ritka vendégként találkozhatunk vele alkalomadtán, amikor hazatér a szüleit meglátogatni, úgy döntöttünk leánybúcsút szervezünk neki. Aztán Kata megggondolta, hogy szegény Zsolt, mit csinál majd addig, míg mi Dettit búcsúztatjuk, eldöntöttük, koedukált leánybúcsút rendezünk, jöjjön Zsolt és jöjjenek a férfikollégák is. Aztán nagy szervezkedésbe kezdtünk: az egyértelmű volt, hogy valami pajzán poénajándékkal kell meglepni az ifjú párt, hogy mindig jókedvre derüljenek, ha eszükbe jut ez a nap. Eldöntöttük, hogy veszünk néhány "hasznos" apróságot és a lányokkal készítünk egy fallosztortát. Na most, mielőtt bárki is köpködni és fújjogtatni kezdene, jó tudni, hogy Székelyföldön mindig is hozzátartozott a lakodalmi szokásokhoz a pajzánkodás, a menyasszonynak gyakran adtak olyan ajándékot, ami hm..., khm... a férfi nemiszervre emlékeztet, például sárgarépát. Meg egyébként is a fallosz mint szimbólum már az ókortól kultúránk része. "A régi görögök a férfi nemi szervet, a falloszt a teremtőerő megtestesítőjének, a termékenység és az érzéki örömök fokmérőjének tartották. Újévi ünnepek orgiáin imádatuk tárgya volt. Az ókori Itáliában a fallosz a nemzőképesség, a bőség, a siker és a boldog élet jelképe volt. Pompejben a házak bejárati kapuit terrakotta táblákkal díszítették, amelyen egy nagy fallosz és a következő felirat volt: „Itt lakik a boldogság”. Az ókori Egyiptomban a fallosz jelképezte a hatalmat, a férfiasságot. Termékenységistenük, Ozirisz még holtában is potens volt. Indiában ugyancsak nagy tiszteletbe tartották és tartják Siva isten állandóan meredő, erekcióban lévő péniszét, a lingamot. A nemzőképes Krisna istenről meg azt feltételezik, hogy szeretőinek száma ötszáz volt. Japán egyik ünnepén a nők - mind a mai napig, a legkisebb szégyenérzet nélkül - sokméteres falloszokat ábrázoló szobrokat hurcolnak magukkal." (Idézet innen, de a National Geografic-ban is olvashattok érdekességeket róla itt.)
Nos, mindezek ismeretében Katával és Mártival eldöntöttük, márpedig fallosztortát sütünk az ifjú párnak, hogy ne kerülje el őket a gyermekáldás, s nem utolsó sorban azon prózai okból is, hogy az ifjú ara mielőtt az oltárnál is kimondaná a boldogító igent, még egyszer utoljára "lakjon jól" idegen fa(llo)sszal. Kicsit vacilláltunk azon, milyen ízesítésű tortát szeret az ifjú menyasszony, ezért Rékát "ráuszítottuk" a szülőkre, hogy fürkéssze ki.

Így lett a monumentális méretű fallosztortánk gyümölcsös-tejszínhabos, s hogy minél élethűbb legyen cukormázzal vontuk be.

A torta alapjához a piskótát Mártival ketten készítettük, Kata addig a cukormázat gyúrta. Aztán a bevonáshoz mindenki odarakta a "csülkét".

Végül Márti és Kata cukorgyönggyel kirakta, "Róza", ami ugye tudjuk a viccből, hogy egy tetoválás maradványa, mely egy matróz nemesebbik szervén maradt meg öregségére emlékül a szebb időkre.

A végeredmény annyira jó lett, hogy Márti meg is csókolta. Így lett a fenti kép címe: "A csókos asszony" (idézet Mártitól).

Detti viszont kissé meglepődött, amikor meglátta méretes remekművünket. Sőt, azt hitte, nem is igazi torta.

Zsolt ezalatt az "apróságokkal" bíbelődött. Volt itt minden kezdve a kapor és lestyánzöldtől egészen az alsógatyáig és az egész egy nagy cserép káposztafőző fazékba volt zsúfolva.

Aztán kiderült, hogy ehető a torta és Detti felvágta.

S végül megettük.

S beszélgettünk.

S ittunk is...

Megölték bin Ladent - ki lesz akkor a banka?!

Megölték Oszama bin Ladent, a rettegett terroristavezért, az al-Kaida hírhedt vezetőjét - adta hírül ma kedvenc napilapom, a Krónika. Na, de nem csak mi, hanem mindenki, mindenféle nyelven és mindenféle médiában, magyarán ettől hangos a sajtó a földkerekség széltében-hosszában, sőt görbületében is. S az amerikaiak utcára vonulva hozsanna és a halleluja alapra járják a waka-waka táncot, de legfőképp jó előre istenítik Barack Obamát, aki ugyebár nemrég jelentette be, hogy ismét indul a közelgő amerikai elnökválasztáson. Az áldóját neki! Nem értek én a politkához, Isten látja lelkem, azt a pepitát, de itt valami bűzlik az Óperenciás-tengeren túlról! S az is biztos, hogy nem New York-i ikertornyok robbantása kapcsán elhíresült terroristavezér fehér gyolcsba tekert, oszladozó teteme, amit már el is temettek muzulmán szertartás szerint, de jó mélyre, a tengerbe, nehogy amolyan terrorista búcsújáró hellyé váljon a sír. De mintha valami atombomba-robbnatásos merénylet is be volt ígérve bin Laden halálára "ehejt" Európában, ami szerencsénkre elmaradt. Ám, ha nagyon morbid akarnék lenni, akkor feltehetném a kérdést: mi van, már a terroristákban sem lehet bízni?! Na, de inkább nem morbidkodom, annál is inkább, mert az egész bombahír hátterében egyebet sejtek. Ez egy jó manipulációs-kommunikációs stratégia, amit ügyes PR és marketing szakértők eszenkedtek ki, mert valamivel meg kell nyerni a választásokat. S itt jön be a dezsávű, ugyanis Bush is kampányolt bin Ladennel, ő viszont rémisztgette a derék amerikaiakat vele, mint Székelyföldön volt szokás régebb a bankával ijesztgetni a gyermekeket. És természetesen megígérte, hogy ő és csakis ő az egyetlen, aki megvédi őket a fenyegető terrorveszélytől. Meg is védte rendesen, belehajszolva az országot néhány értelmetlen háborúba. Na miért, ugyan miért?... Hát a kőolajért, amin ugyebár rajta csücsül az arabvilág és de jó lenne azt megkaparintani, mert igencsak fogyatkozóban a készlet és maholnap nem lesz mit tankolni. Szóval, bin Laden egy mítosz szerintem, amit azért keltettek, hogy legyen mivel kampányolni, meg rémisztgetni a népet, mert ha igazi lenne, akkor már az ikertornyok robbantása után elcsípték volna. Jöttek volna a mindenféle hiper-szuper képzettségű jó fiúk - mint ahogy nekünk akárhányszor elszerepelték a NCIS és egyéb hasonló filmekben - és a 007-es karöltve Jethroval a NCIS-ből seperc alatt eltűntették volna bin Ladent a föld színéről. De nem ez történt, ugyanis a bin Laden mítosszal igen jól lehetett manipulálni tömegeket, csak mint mindennek, ennek is lejárt a szavatossági ideje. De a kőolaj az továbbra is kell, az arabok továbbra is rajta ülnek a "forráson" és apró-cseprő terrorista sejtekbe szerveződve kínjukban itt-ott robbantgatnak. Így hát kíváncsi leszek, ki lesz az újabb banka, akivel lehet ijesztgetni az istenadta népet?...

Alfalu nem Szicília - A meg nem írt publicisztika

Egy hidegvérrel végrehajtott, kivégzésszerű gyilkosság híre tartja lázban napok óta a gyergyóiakat és ebben az esetben az egész Gyergyói-medencére, a kilenc falura és a városra gondolok. Csala Zsolt gyergyóalfalvi alpolgármestert saját hétvégi villájában gyilkolták meg, két haslövés okozta a halálát egy golyó pedig a lábába fúródott. Szerdán temették, de továbbra is rettegés uralja a községet és nem csak... Az ügyet természetesen felkapta a sajtó, folyamatosan csörögtek a telefonjaim, mindenhonnan kérték a kollégák az információt Budapesttől Kolozsvárig. Eleinte fel sem tűnt a kollégák aggódó kérdése "nem félsz?", aztán a minap miközben a transindexes kollégámmal valóságos szerkesztőséggé sikerült varázsolnunk a nappalimat, hirtelen rádöbbentem, miért is kérdezik. A kolléga ugyanis arról számolt be, hogy a portál kolozsvári szerkesztőségében bizony aggódnak érte az otthoni kollégái és valóságos hősnek tekintik, mert volt bátorsága elmenni "a famaffiás vidékre" riportot készíteni egy kivégzésszerű gyilkosságról. Hóóó, s akkor itt most álljunk le egy kicsit, ugyanis ez volt a felvezető, és ezután következik, ama meg nem írt publicisztika igen tisztelt alfalvi barátaimnak, szeretett rokonaimnak és nem utolsó sorban felmenőim emlékének dedikálva:

Alfalu nem Szicília

Alig halványult el egy tragikus hármas gyilkosság híre Gyergyóalfaluban, a Gyergyói-medence legrégebbi településén. A közel negyven évvel ezelőtti gyilkosság során egy édesanya - vélhetőleg pillanatnyi elmezavarában - sajátkezűleg végzett három szép gyermekével. Emlékszem, éveken át borsódzott a hátam, ha Alfaluba kellett mennem világítani nagyszüleim sírjánál és vendégeimmel igyekeztem minél nagyobb ívben kikerülni főleg a falu temetőjét. Így sem úsztam meg sok esetben a kíváncsikodó kérdést: "ebben a faluban élt az az édesanya, aki meggyilkolta gyermekeit?" Keserű szájízzel válaszoltam mindig a kérdésre, szűkszavú válaszokat adtam és igyekeztem elterelni a beszéd fonalát egyéb, kedvesebb dolgokra. Zavart és bosszantott, hogy felmenőim faluját a gyerekgyilkos anyáról tartják számon, holott annyi egyéb szép és egyedi dologra koncentrálhatnának. Például arra, hogy Gyergyóalfalu az a község, amely a lakosság számarányához viszonyítva a legtöbb hivatásos képzőművészt adta. Ott van a gyergyóalfalvi képzőművészek kiállítása a Budapest Galériában, május 23-ig még meg lehet tekinteni. Emellett a Vadárvácska erdei szálláson Márton Árpád és Balázs József festőművészeknek köszönhetően illetve Gáll Mihály helyi vállalkozó jóvoltából immár több mint öt éve képzőművészeti alkotótábort szerveznek, az Erdős házaspárnak köszönhetően pedig Helikon néven ezüst minősítésű fúvószenekaruk van. De említhetném akár a Magyarországtól Olaszországig közismert Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesületet is, amely Hunyadi Irén, Iszlai Katalin és Mayer Jutka tanítónőknek köszönhetően működik, de szólhatok a nemrég életre hívott igen magas színvonalú irodalmi rendezvényről, a Faludy-fesztről is, amelyet Farkas Wellmann Endre író álmodott meg egy évvel ezelőtt. Ez néhány kimagasló kulturális nevezetessége a nagyközségnek, de említést érdemel az a tény is, hogy a medencében az első községek között volt, ahol kiépítették a szennyvíz-hálózatot, és már aszfaltozzák az utcáit. A községhez közeli Borzont falucska végében van a Basa-csárda páratlan ínyencségeinek sorával, illetve a néhai Pál Csaba jóvoltából a vidék egyetlen magán múzeuma számos értékes tárggyal. Szólni kell még a borzonti nyíresről, a falucskává duzzadt Bucsin-tetőről, Hazug Pistáról, az egyetlen élő mesegyártóról, a csodás erdei tisztásokról, a pisztrángokat rejtő patakokról, ami mind Alfalu, és amire méltán lehet büszke egy gyergyói ember. De említhetném a többévszázados történelmi hagyományt is, miszerint az alfalvi keresztalja vezeti fel a körmenetet a csíksomlyói búcsún. Nem véletlenül, hanem megérdemelten, hiszen az alfalvi István pap szervezte meg azt az ellenállási mozgalmat, amelyet hitük megőrzéséért vívtak a gyergyói székelyek. Szóval, van amivel büszkélkedniük az alfalviaknak és minderre büszke volt a nemrég elhunyt alpolgármester is. Azonban sajnos a nagyközség most ismét egy negatív esemény kapcsán került a figyelem középpontjába, néhány nappal ezelőtt azzal híresült el, hogy három golyóval végezték ki az alpolgármesterét. A hatóságoknak még nem sikerült kézre keríteniük a tettest és sok a találgatás, sok a pletyka. A legtöbben kitervelt, idegen(ek) által véghezvitt "famaffiás leszámolásról" beszélnek annál is inkább, mert a hirtelen haragú, lobbanékony székely ember képtelen lenne lesben állni, lőfegyverrel a kezében és hidegvérrel kivégezni bárkit is. Ez idegen a székely virtustól... Amint többen is említették a nagyközség lakói közül, egy székely kezében hamarabb kinyílik a bicska, vagy fejszét ragad, semmint lőfegyverhez nyúljon. Ha valakivel leszámolnivalója akad, akkor azt "jól megródalja, hogy tanójon belőle", de nem öli meg, legalábbis szándékosan nem, hacsak nem pillanatnyi elmezavarában, mint az a szerencsétlen asszony közel negyven éve. Folynak a találgatások, ki lehetett Csala Zsolt gyilkosa és a lőfegyver használata mindenképp idegen elkövetőre utal, nem székelyre. Hogy ki bérelhette fel az elkövetőt, szintén csak találgatni lehet. Az viszont felháborító, hogy idegen érdekek által vezérelve egy község - ahol annyi egyéb érték van - maffiás, kivégzésszerű gyilkosságról híresüljön el. Annál is inkább, mert mi, itteni székelyek tudjuk, hogy noha a famaffia "polipjának" karjai kinyúlnak a medence majd'mindegyik településére, de a feje nem itt van... És Alfalu sem Szicília...

Álomkór

Ha a fáradtságot halmozni és raktározni lehet, akkor alighanem bennem megvan az a "tudás", hogyan kell ezt csinálni. A gond az, hogy ez a "tudás" valahol a tudattalanomban van valószínűleg, mert nem jövök rá - bármennyit is tornáztatom az elmém - igazából, mi ennek a receptje, mikéntje és hogyanja. Tény, hogy az elmúlt másfél évben sikerült fáradtságból annyit felhalmoznom, hogy alig győzöm kipihenni magam. Magyarán, egész mostanig valahogy úgy éltem - néhány igen nagy ünnepnapot leszámítva -, hogy hajnali öt-hat óra között keltem, aztán munka, munka, munka, s megint munka, s még este is egy kis munka egészen éjfélig. Aludtam néhány órát, aztán hajnalban kezdtem mindent elölről, mert a temérdek munka és a fejemben kavargó gondolatok nem hagytak aludni. Bezzeg most alszom, mint a tej reggel 7-8-ig, akkor meg azért kelek fel, mert magamtól szégyellem, hogy jééé, már megint elaludtam. De ez még mindig nem elég, délután még húzom a csendest egy-két órán át. Szóval így jártam, s ha ez nem is annyira fennkölt és magvas gondolat, mégis fontosnak tartottam leírni főképp azoknak, akik hasonló "csapdába" sétáltak, mint, amibe én is úgy kb. másfél évvel ezelőtt. Vagyis a fáradtság-halmozás, raktározás receptjével ugyan nem szolgálhatok, ám azt mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szintén a munka csapdájában vergődik, hogy ne várja meg míg mások szólnak, hogy éjszaka fulladozva sikítozik - mint pl. én - hanem váltson. Legfőképpen irányt! Hogy miután hozott egy pozitív döntést, ne essen álomkórba, mint én...