Koedukált leánybúcsú - képmutatók, szemforgatók lapozzanak

Nemrégiben házasságot kötött két kedves újságírókolléga Detti és Zsolt, a Szatmár Tv munkatársai. Mivel Detti költözik Szatmárnémetibe és úgy néz ki, csak ritka vendégként találkozhatunk vele alkalomadtán, amikor hazatér a szüleit meglátogatni, úgy döntöttünk leánybúcsút szervezünk neki. Aztán Kata megggondolta, hogy szegény Zsolt, mit csinál majd addig, míg mi Dettit búcsúztatjuk, eldöntöttük, koedukált leánybúcsút rendezünk, jöjjön Zsolt és jöjjenek a férfikollégák is. Aztán nagy szervezkedésbe kezdtünk: az egyértelmű volt, hogy valami pajzán poénajándékkal kell meglepni az ifjú párt, hogy mindig jókedvre derüljenek, ha eszükbe jut ez a nap. Eldöntöttük, hogy veszünk néhány "hasznos" apróságot és a lányokkal készítünk egy fallosztortát. Na most, mielőtt bárki is köpködni és fújjogtatni kezdene, jó tudni, hogy Székelyföldön mindig is hozzátartozott a lakodalmi szokásokhoz a pajzánkodás, a menyasszonynak gyakran adtak olyan ajándékot, ami hm..., khm... a férfi nemiszervre emlékeztet, például sárgarépát. Meg egyébként is a fallosz mint szimbólum már az ókortól kultúránk része. "A régi görögök a férfi nemi szervet, a falloszt a teremtőerő megtestesítőjének, a termékenység és az érzéki örömök fokmérőjének tartották. Újévi ünnepek orgiáin imádatuk tárgya volt. Az ókori Itáliában a fallosz a nemzőképesség, a bőség, a siker és a boldog élet jelképe volt. Pompejben a házak bejárati kapuit terrakotta táblákkal díszítették, amelyen egy nagy fallosz és a következő felirat volt: „Itt lakik a boldogság”. Az ókori Egyiptomban a fallosz jelképezte a hatalmat, a férfiasságot. Termékenységistenük, Ozirisz még holtában is potens volt. Indiában ugyancsak nagy tiszteletbe tartották és tartják Siva isten állandóan meredő, erekcióban lévő péniszét, a lingamot. A nemzőképes Krisna istenről meg azt feltételezik, hogy szeretőinek száma ötszáz volt. Japán egyik ünnepén a nők - mind a mai napig, a legkisebb szégyenérzet nélkül - sokméteres falloszokat ábrázoló szobrokat hurcolnak magukkal." (Idézet innen, de a National Geografic-ban is olvashattok érdekességeket róla itt.)
Nos, mindezek ismeretében Katával és Mártival eldöntöttük, márpedig fallosztortát sütünk az ifjú párnak, hogy ne kerülje el őket a gyermekáldás, s nem utolsó sorban azon prózai okból is, hogy az ifjú ara mielőtt az oltárnál is kimondaná a boldogító igent, még egyszer utoljára "lakjon jól" idegen fa(llo)sszal. Kicsit vacilláltunk azon, milyen ízesítésű tortát szeret az ifjú menyasszony, ezért Rékát "ráuszítottuk" a szülőkre, hogy fürkéssze ki.

Így lett a monumentális méretű fallosztortánk gyümölcsös-tejszínhabos, s hogy minél élethűbb legyen cukormázzal vontuk be.

A torta alapjához a piskótát Mártival ketten készítettük, Kata addig a cukormázat gyúrta. Aztán a bevonáshoz mindenki odarakta a "csülkét".

Végül Márti és Kata cukorgyönggyel kirakta, "Róza", ami ugye tudjuk a viccből, hogy egy tetoválás maradványa, mely egy matróz nemesebbik szervén maradt meg öregségére emlékül a szebb időkre.

A végeredmény annyira jó lett, hogy Márti meg is csókolta. Így lett a fenti kép címe: "A csókos asszony" (idézet Mártitól).

Detti viszont kissé meglepődött, amikor meglátta méretes remekművünket. Sőt, azt hitte, nem is igazi torta.

Zsolt ezalatt az "apróságokkal" bíbelődött. Volt itt minden kezdve a kapor és lestyánzöldtől egészen az alsógatyáig és az egész egy nagy cserép káposztafőző fazékba volt zsúfolva.

Aztán kiderült, hogy ehető a torta és Detti felvágta.

S végül megettük.

S beszélgettünk.

S ittunk is...

Megölték bin Ladent - ki lesz akkor a banka?!

Megölték Oszama bin Ladent, a rettegett terroristavezért, az al-Kaida hírhedt vezetőjét - adta hírül ma kedvenc napilapom, a Krónika. Na, de nem csak mi, hanem mindenki, mindenféle nyelven és mindenféle médiában, magyarán ettől hangos a sajtó a földkerekség széltében-hosszában, sőt görbületében is. S az amerikaiak utcára vonulva hozsanna és a halleluja alapra járják a waka-waka táncot, de legfőképp jó előre istenítik Barack Obamát, aki ugyebár nemrég jelentette be, hogy ismét indul a közelgő amerikai elnökválasztáson. Az áldóját neki! Nem értek én a politkához, Isten látja lelkem, azt a pepitát, de itt valami bűzlik az Óperenciás-tengeren túlról! S az is biztos, hogy nem New York-i ikertornyok robbantása kapcsán elhíresült terroristavezér fehér gyolcsba tekert, oszladozó teteme, amit már el is temettek muzulmán szertartás szerint, de jó mélyre, a tengerbe, nehogy amolyan terrorista búcsújáró hellyé váljon a sír. De mintha valami atombomba-robbnatásos merénylet is be volt ígérve bin Laden halálára "ehejt" Európában, ami szerencsénkre elmaradt. Ám, ha nagyon morbid akarnék lenni, akkor feltehetném a kérdést: mi van, már a terroristákban sem lehet bízni?! Na, de inkább nem morbidkodom, annál is inkább, mert az egész bombahír hátterében egyebet sejtek. Ez egy jó manipulációs-kommunikációs stratégia, amit ügyes PR és marketing szakértők eszenkedtek ki, mert valamivel meg kell nyerni a választásokat. S itt jön be a dezsávű, ugyanis Bush is kampányolt bin Ladennel, ő viszont rémisztgette a derék amerikaiakat vele, mint Székelyföldön volt szokás régebb a bankával ijesztgetni a gyermekeket. És természetesen megígérte, hogy ő és csakis ő az egyetlen, aki megvédi őket a fenyegető terrorveszélytől. Meg is védte rendesen, belehajszolva az országot néhány értelmetlen háborúba. Na miért, ugyan miért?... Hát a kőolajért, amin ugyebár rajta csücsül az arabvilág és de jó lenne azt megkaparintani, mert igencsak fogyatkozóban a készlet és maholnap nem lesz mit tankolni. Szóval, bin Laden egy mítosz szerintem, amit azért keltettek, hogy legyen mivel kampányolni, meg rémisztgetni a népet, mert ha igazi lenne, akkor már az ikertornyok robbantása után elcsípték volna. Jöttek volna a mindenféle hiper-szuper képzettségű jó fiúk - mint ahogy nekünk akárhányszor elszerepelték a NCIS és egyéb hasonló filmekben - és a 007-es karöltve Jethroval a NCIS-ből seperc alatt eltűntették volna bin Ladent a föld színéről. De nem ez történt, ugyanis a bin Laden mítosszal igen jól lehetett manipulálni tömegeket, csak mint mindennek, ennek is lejárt a szavatossági ideje. De a kőolaj az továbbra is kell, az arabok továbbra is rajta ülnek a "forráson" és apró-cseprő terrorista sejtekbe szerveződve kínjukban itt-ott robbantgatnak. Így hát kíváncsi leszek, ki lesz az újabb banka, akivel lehet ijesztgetni az istenadta népet?...

Alfalu nem Szicília - A meg nem írt publicisztika

Egy hidegvérrel végrehajtott, kivégzésszerű gyilkosság híre tartja lázban napok óta a gyergyóiakat és ebben az esetben az egész Gyergyói-medencére, a kilenc falura és a városra gondolok. Csala Zsolt gyergyóalfalvi alpolgármestert saját hétvégi villájában gyilkolták meg, két haslövés okozta a halálát egy golyó pedig a lábába fúródott. Szerdán temették, de továbbra is rettegés uralja a községet és nem csak... Az ügyet természetesen felkapta a sajtó, folyamatosan csörögtek a telefonjaim, mindenhonnan kérték a kollégák az információt Budapesttől Kolozsvárig. Eleinte fel sem tűnt a kollégák aggódó kérdése "nem félsz?", aztán a minap miközben a transindexes kollégámmal valóságos szerkesztőséggé sikerült varázsolnunk a nappalimat, hirtelen rádöbbentem, miért is kérdezik. A kolléga ugyanis arról számolt be, hogy a portál kolozsvári szerkesztőségében bizony aggódnak érte az otthoni kollégái és valóságos hősnek tekintik, mert volt bátorsága elmenni "a famaffiás vidékre" riportot készíteni egy kivégzésszerű gyilkosságról. Hóóó, s akkor itt most álljunk le egy kicsit, ugyanis ez volt a felvezető, és ezután következik, ama meg nem írt publicisztika igen tisztelt alfalvi barátaimnak, szeretett rokonaimnak és nem utolsó sorban felmenőim emlékének dedikálva:

Alfalu nem Szicília

Alig halványult el egy tragikus hármas gyilkosság híre Gyergyóalfaluban, a Gyergyói-medence legrégebbi településén. A közel negyven évvel ezelőtti gyilkosság során egy édesanya - vélhetőleg pillanatnyi elmezavarában - sajátkezűleg végzett három szép gyermekével. Emlékszem, éveken át borsódzott a hátam, ha Alfaluba kellett mennem világítani nagyszüleim sírjánál és vendégeimmel igyekeztem minél nagyobb ívben kikerülni főleg a falu temetőjét. Így sem úsztam meg sok esetben a kíváncsikodó kérdést: "ebben a faluban élt az az édesanya, aki meggyilkolta gyermekeit?" Keserű szájízzel válaszoltam mindig a kérdésre, szűkszavú válaszokat adtam és igyekeztem elterelni a beszéd fonalát egyéb, kedvesebb dolgokra. Zavart és bosszantott, hogy felmenőim faluját a gyerekgyilkos anyáról tartják számon, holott annyi egyéb szép és egyedi dologra koncentrálhatnának. Például arra, hogy Gyergyóalfalu az a község, amely a lakosság számarányához viszonyítva a legtöbb hivatásos képzőművészt adta. Ott van a gyergyóalfalvi képzőművészek kiállítása a Budapest Galériában, május 23-ig még meg lehet tekinteni. Emellett a Vadárvácska erdei szálláson Márton Árpád és Balázs József festőművészeknek köszönhetően illetve Gáll Mihály helyi vállalkozó jóvoltából immár több mint öt éve képzőművészeti alkotótábort szerveznek, az Erdős házaspárnak köszönhetően pedig Helikon néven ezüst minősítésű fúvószenekaruk van. De említhetném akár a Magyarországtól Olaszországig közismert Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesületet is, amely Hunyadi Irén, Iszlai Katalin és Mayer Jutka tanítónőknek köszönhetően működik, de szólhatok a nemrég életre hívott igen magas színvonalú irodalmi rendezvényről, a Faludy-fesztről is, amelyet Farkas Wellmann Endre író álmodott meg egy évvel ezelőtt. Ez néhány kimagasló kulturális nevezetessége a nagyközségnek, de említést érdemel az a tény is, hogy a medencében az első községek között volt, ahol kiépítették a szennyvíz-hálózatot, és már aszfaltozzák az utcáit. A községhez közeli Borzont falucska végében van a Basa-csárda páratlan ínyencségeinek sorával, illetve a néhai Pál Csaba jóvoltából a vidék egyetlen magán múzeuma számos értékes tárggyal. Szólni kell még a borzonti nyíresről, a falucskává duzzadt Bucsin-tetőről, Hazug Pistáról, az egyetlen élő mesegyártóról, a csodás erdei tisztásokról, a pisztrángokat rejtő patakokról, ami mind Alfalu, és amire méltán lehet büszke egy gyergyói ember. De említhetném a többévszázados történelmi hagyományt is, miszerint az alfalvi keresztalja vezeti fel a körmenetet a csíksomlyói búcsún. Nem véletlenül, hanem megérdemelten, hiszen az alfalvi István pap szervezte meg azt az ellenállási mozgalmat, amelyet hitük megőrzéséért vívtak a gyergyói székelyek. Szóval, van amivel büszkélkedniük az alfalviaknak és minderre büszke volt a nemrég elhunyt alpolgármester is. Azonban sajnos a nagyközség most ismét egy negatív esemény kapcsán került a figyelem középpontjába, néhány nappal ezelőtt azzal híresült el, hogy három golyóval végezték ki az alpolgármesterét. A hatóságoknak még nem sikerült kézre keríteniük a tettest és sok a találgatás, sok a pletyka. A legtöbben kitervelt, idegen(ek) által véghezvitt "famaffiás leszámolásról" beszélnek annál is inkább, mert a hirtelen haragú, lobbanékony székely ember képtelen lenne lesben állni, lőfegyverrel a kezében és hidegvérrel kivégezni bárkit is. Ez idegen a székely virtustól... Amint többen is említették a nagyközség lakói közül, egy székely kezében hamarabb kinyílik a bicska, vagy fejszét ragad, semmint lőfegyverhez nyúljon. Ha valakivel leszámolnivalója akad, akkor azt "jól megródalja, hogy tanójon belőle", de nem öli meg, legalábbis szándékosan nem, hacsak nem pillanatnyi elmezavarában, mint az a szerencsétlen asszony közel negyven éve. Folynak a találgatások, ki lehetett Csala Zsolt gyilkosa és a lőfegyver használata mindenképp idegen elkövetőre utal, nem székelyre. Hogy ki bérelhette fel az elkövetőt, szintén csak találgatni lehet. Az viszont felháborító, hogy idegen érdekek által vezérelve egy község - ahol annyi egyéb érték van - maffiás, kivégzésszerű gyilkosságról híresüljön el. Annál is inkább, mert mi, itteni székelyek tudjuk, hogy noha a famaffia "polipjának" karjai kinyúlnak a medence majd'mindegyik településére, de a feje nem itt van... És Alfalu sem Szicília...

Álomkór

Ha a fáradtságot halmozni és raktározni lehet, akkor alighanem bennem megvan az a "tudás", hogyan kell ezt csinálni. A gond az, hogy ez a "tudás" valahol a tudattalanomban van valószínűleg, mert nem jövök rá - bármennyit is tornáztatom az elmém - igazából, mi ennek a receptje, mikéntje és hogyanja. Tény, hogy az elmúlt másfél évben sikerült fáradtságból annyit felhalmoznom, hogy alig győzöm kipihenni magam. Magyarán, egész mostanig valahogy úgy éltem - néhány igen nagy ünnepnapot leszámítva -, hogy hajnali öt-hat óra között keltem, aztán munka, munka, munka, s megint munka, s még este is egy kis munka egészen éjfélig. Aludtam néhány órát, aztán hajnalban kezdtem mindent elölről, mert a temérdek munka és a fejemben kavargó gondolatok nem hagytak aludni. Bezzeg most alszom, mint a tej reggel 7-8-ig, akkor meg azért kelek fel, mert magamtól szégyellem, hogy jééé, már megint elaludtam. De ez még mindig nem elég, délután még húzom a csendest egy-két órán át. Szóval így jártam, s ha ez nem is annyira fennkölt és magvas gondolat, mégis fontosnak tartottam leírni főképp azoknak, akik hasonló "csapdába" sétáltak, mint, amibe én is úgy kb. másfél évvel ezelőtt. Vagyis a fáradtság-halmozás, raktározás receptjével ugyan nem szolgálhatok, ám azt mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szintén a munka csapdájában vergődik, hogy ne várja meg míg mások szólnak, hogy éjszaka fulladozva sikítozik - mint pl. én - hanem váltson. Legfőképpen irányt! Hogy miután hozott egy pozitív döntést, ne essen álomkórba, mint én...

Áldás és etika

Na, mit szóltok az új fejléchez? Ugye sokkal jobb, mint az előző? Lecseréltem, mert a másikat meguntam és mert úgy éreztem fékez a morfondírozásban. Ám, most ez az új egész másként hat rám, lám Kitti-cica őszintén kíváncsi tekintete máris meghozta a kedvem az íráshoz.

A napokban sokat gondolkodtam sajtóetikai kérdéseken, meg egyáltalán azon, mi is az az etika. Illetve az emberek pálfordulásain, "színeváltozásain", és hogy a pénz hiánya vagy éppenséggel léte, mennyire megváltoztatja az egyén viszonyulását társaihoz, erkölcsi normákhoz, illemszabályokhoz, stb. Aztán ma adott pillanatban egy gyűlésen, hirtelen ráébredtem, hogy egy etikai és erkölcsi szempontból teljesen felhígult, alapvető emberi normákat semmibevevő társadalomban élünk. Na, jó, most lehet, hogy sokan teleszájjal röhögnek rajtam és azt kérdik: "hol élsz?" Illetve hol éltél mostanig, hiszen csak körül kell nézni és mindez látszik a bennünket körülvevő hamis csillogásban. Igen, ezt magam is látom, mégis ma nagyon megütköztem egy aprócska dolgon, ami furcsamód egyedül nekem tűnt fel, aztán a kolléganőim is furcsállották, miután felhívtam rá a figyelmüket. Egy politikai jellegű szövetség gyűlésén voltam, ami papi áldással kezdődött és ez amúgy teljesen rendben is lenne, hiszen manapság nagy divat kérni az áldást mindenféle tevékenységre. Ja, hogy ennek is megvan a maga magyarázata, mert a hívők lelkét melengeti, a nem hívők meg akár úgy is gondolhatják, ha nem használ nem is árt, de az egyszerű szavazópolgár, akinek a voksát jó időben meg kell nyerni, legalább azt gondolhatja: hűha ezek mennyire keresztényi értékrend szerint végzik a munkájukat. És még talán ez is rendjén van. Amit fölöttébb furcsáltam az, hogy ugyanez a pap áldást osztott egy másik politikai párt - az előző ádáz ellenfelének - a valamilyen gyűlésén is. S még ezzel sem lenne gond... DE - jól sejtitek, most jön a lényeg - ez utóbbi meg is választotta a párt etikai bizottsága elnökének. S akkor, hogy is van ez? Az egyik párt etikai bizottságának az elnöke, de ettől függetlenül elmegy áldást osztogatni az "ádáz ellenfél" másik politikai szövetség gyűlésére. S ha csak áldást osztott volna, talán észre sem veszem, eszembe sem jut megkérdőjelezni a jelenlétét, de adott pillanatban meghívott hozzászólóként "észt is osztogatott".

Furcsa... Nem?

Ünnepi szarkazmus - off és uff!

Most mondjátok meg őszintén, mi jut erről a fotóról eszetekbe?! Mert nekem az, hogy "malacra bársonyköntös"! Mellesleg a véleményemet részletesen ki is fejtettem a mai Krónikában megjelent Ünnepi szarkazmus című jegyzetemben. És ugyan a jegyzetben alaposan kizsémbeltem magam, mégis hiányérzetem volt, mert rovat úgy van kitalálva, hogy nincs mellette illusztráció. Na, ezért raktam be ide ezt a képet, meg még ezt az alábbit is, hadd lássátok, miken morfondírozom mostanság. (Ja, aki nem értené a táblán lévő szöveget: egy autómosó, vulkanizáló és cserealkatrészekkel kereskedő cég reklámtáblája, ami mellé kitűzték a kokárdát.)
Szóval ezen a képen jól látszanak a szanaszét dőlt póznák is, amiről a jegyzetben írtam. Sőt, a poros-sáros járda is, de a kokárdát kitűzzük a dőledező póznákra. S nem a kokárdával van bajom, mert hála Istennek azt is megértük, hogy épp oda tűzhessük ki, ahová jól esik, de könyörgöm, nézzük meg, hová, milyen környezetbe tesszük, mert nem a szomszéd kutyakölykéről van szó, hanem nemzeti szimbólumról. S ha már az önkormányzat mindenképp kedveskedni akart ünnepi díszítéssel nemzeti ünnepünkön, miért nem úgy tette, hogy a lakók valóban megtiszteltetésnek vegyék?! Például, megtehették volna, hogy a főtéren lévő legszebb, legtisztább, leggondozottabb házak lakóit tisztelik meg ezzel a gyönyörű kokárdával - ami biztos nem kis pénzbe került -, azzal a kéréssel, hogy minden nagyobb ünnepen ezt tegyék ki a házukra. Ebben az esetben a szép lett volna kiemelve a városból, nem a rondaság, és aki látja, mindenkinek a lélegzete állt volna el a gyönyörű látványtól. És mindenki azt mondta volna: Hűha, nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép város Gyergyószentmiklós! Aztán következő évben, újabb portákat tisztelhettek volna meg, egészen addig, míg a város összes portája ünnepi díszben pompázna. S akkor a szolgálatos hordószónokok sem kellene a saját holdudvaruknak és az újságírók népes seregének elmondaniuk a már jól ismert szövegüket, hanem igazi hallgatóságuk lenne. Hát ezeken morfondíroztam március idusán a városban jártomban-keltemben, s meg ne merje kérdezni senki ezek után, miért bújt elő belőlem a teljesen természetes, de alapjáratban szunnyadó szarkazmusom. Feszt kihozzák belőlem valamivel...

Borúra derű

Hétfőn eltemettük Andrist. Gyönyörű beszédet mondott a somorjai református lelkész és Lóri atya. Áron fiam szerint mindkettő beszédének ugyanaz volt a lényege - a távolság köt össze bennünket -, de Lóri atyának minden mondata "hasított" a szó legnemesebb értelmébe véve. Ami nem lep meg, hiszen Lóri is gyergyószentmiklósi lévén tudta, kikhez beszél és mit kell mondania elvégre ő is székely, akárcsak a hallgatósága. Érdekes dologra hívta fel viszont a figyelmet: prédikációja végén kifejtette, hogy az Úrjézus mindig üzen az embereknek és, hogy most is üzent. Az üzenet pedig abban a gyönyörű napsütésben nyilvánult meg, ami a hétfői napra jellemző volt. Andris ugyanis a Transindexnek a kérdésére miszerint, mitől boldog, azt válaszolta: "az tesz boldoggá, ha süt a nap". További magyarázatot kár is hozzáfűzni, mert teljesen egyértelmű, hogy csodák napjainkban is vannak, csak nyitott szemmel és lélekkel kell járni-kelni a világban. S ezzel nagyjából meg is nyugodtam, Andris emlékét annak a jó érzésnek a kíséretében raktároztam el a szívem csücskébe - ahol a számomra kedves halottaim lakoznak -, hogy ott, ahol ő most van, boldog. Ezek után már tudtam örülni annak is, hogy Hargita megye tanácsa és a MÚRE kitüntetésben részesített az első sajtógálán, amit a megyei önkormányzat szervezett a megyében szolgáló újságírók tiszteletére. S voltam annyira "malac", hogy el sem mentem a díjkiosztóra, pedig a kolléganőm szerint Ambrus Attila, a MÚRE elnöke igen szépen beszélt rólam és jó lett volna azt hallani. Mind1, így is köszönöm neki a szép szavakat és a megyei önkormányzatnak a 200 lej pénzjutalmat és a 200 lejt érő könyvutalványt. Őszintén örülök mindkettőnek, egyrészt mert meg is feledkeztem a pályázati kiírásról, ha nem szól Dinó - egykori kollégám - nem is küldök anyagot; másrészt, mert nem számítottam erre az elismerésre, hiszen utolsó percen küldtem és nem igazán volt időm/hangulatom keresgélni a temérdek anyag közül. Aztán bevillant az Urmánczy-egyesületről írt tudósítás-sorozatom és tovább nem is keresgéltem, hanem úgy, ahogy volt, küldtem az egészet, hadd válogasson a zsűri kedvére. Végül, nagyon profi módon egységes egészként méltatták a sorozatot. Aki kíváncsi rá, keresse a Krónika archívumában, keresési kulcsszónak beírva: "Urmánczy". Ez itt az egyik cikk találomra, de van még négy-öt belőle. Aztán örültem annak, hogy a krónikás kollégáim szép anyagot írtak az eseményről, illetve annak is, hogy facebookos profilom üzenőfalán annyi kedves közeli és távolabbi ismerős gratulált. Örültem annak is, hogy itthon voltak a gyermekeim, s most örülök annak a csendnek is, ami a távozásuk után maradt. Azonban ma, amikor felmentem a városba, hirtelen ismét elszomordtam... De ez egy következő morfondír témája, rövidesen jelentkezem.