2012. július 12., csütörtök

Kérdezz-felelek játék

Kérdéssorozat kíséretében díjat kaptam Duendétől, s mivel mindketten ritkán játszunk, megtisztelő számomra, hogy rám is gondolt. A játék szabályai roppant egyszerűek, ugyanakkor fantáziadúsak - ezért is tetszik nekem - ugyanis 11 kérdésre kell válaszolni, majd továbbpasszolni a játékot 11 bloggernek 11 saját kérdéssel. 
Az alábbiakban Duende kérdései következnek a saját válaszaimmal.

1. Ha elvonulhatnál egy lakatlan szigetre, mi lenne az az öt dolog, amit magaddal vinnél? 

- Nem vinnék magammal egyetlen dolgot sem, csak azt a ruhát, ami épp rajtam van, legfennebb egy palacknyi vizet vinnék arra az esetre, ha az első egy órában nem találnék forrást vagy patakot iható vízzel. Aztán tennék egy kb. háromnapos próbát, hogy lássam, mennyire működnek a túlélő ösztöneim.

2. Van egy olyan mondatod, ami átsegít a nehézségeken? Egyfajta jelmondat, életed vezérlőfonala avagy mágikus mantra, ami segít mikor padlón vagy? Mi ez a mondat? 

- Van: Istenem, csak annyi zöld fényt adj, hogy láthassam a következő lépést!

3. Volt az életedben "tökéletes pillanat"? Ha igen, mi volt az? Le tudnád írni, mitől volt tökéletes, mit éreztél? 

- Volt. Többször is előfordult már, nehéz leírni, milyen volt, de ezek a siker pillanatai. Mindegy, milyen siker, lehet magánéleti, de akár szakmai is, sőt, lehet valamelyik gyermekem sikerének megélése, egyformán tökéletes pillanat, mert ilyenkor megszűnik a körülöttem lévő világ és egyszerűen "csak" boldog vagyok.

4. Mi a kedvenc ételed? Hármat is írhatsz. :) 

- Igazából szeretek enni és különösebben nincs nagy kedvenc, ezért nehéz bármit is megnevezni. Mégis, ha fel kellene sorolnom, melyik az a három étel, amit bármikor szívesen megeszek, akkor kb. ezek lennének: padlizsánkrém friss kenyérrel és paradicsommal; babérleveles krumplileves; füstölt háziszalonna krumplis házikenyérrel zöldhagymával és paradicsommal.

5. Ha egyszer csak új életet kapnál, milyen foglalkozást választanál? Mi lennél? 

- Ugyanazt, amivel most is foglalkozom: újságíró lennék. (Hmmm... Hogy én mennyire fantáziátlan vagyok!)

6. Ha jönne egy jó tündér, és három kiváló tulajdonságot választhatnál magadnak, mi lenne ez a három? 

- Óvatosság, mértékletesség, kreativítás.

7. Szoktál jótékonykodni? Van olyan adomány, cselekedet, amit rendszeresen adsz vagy végzel? Fontosnak tartod, hogy ne csak kapj, de adj is? Ha nincs ilyen az életedben, de holnaptól eldöntenéd, hogy beilleszted életedbe a jótékonyságot, mi lenne az, amit tudnál adni? 

- Szoktam. Állatvédő szervezet tagja vagyok, itt igyekszem hasznossá tenni magam. S újfent egy újabb civilszervezet létrehozásán fáradozom néhány jó emberkével együtt. Az átlagos képességű gyermekek jogait próbáljuk védeni, érvényre juttatni egy embertelen, gyermekellenes oktatási rendszerrel szemben, mert az mégiscsak gyalázatos, hogy az idei érettségi vizsgán a gyerekek kétharmadát elbuktatták. Mindkettőhöz a kommunikációs készségemet és a tudásomat adom. 

8. Ha utazhatnál az időben, a múltba, vagy a jövőbe mennél? S hova? Vagyis mikor? :) Hármat is írhatsz. 

- Csakis a jövőbe. 2112-be utaznék, épp oda, ahol a leszármazottaim élnek, hogy élőben elbeszélgethessek velük és felhívjam a figyelmüket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiket én.

9. Ha indián nevet vagy valamilyen beszélő nevet választhatnál magadnak, mi lenne az? Mi lenne a jelentése? 

- Ezen még soha nem gondolkodtam, talán azért, mert szeretem a nevem.

10. A pohár félig tele van, vagy félig üres? 

- A pohár nálam általában félig tele szokott lenni, s ha netán nem így lenne, akkor igyekszem legalább félig TELEtölteni.

11. Mi a kedvenc könyved, filmed, zenéd? Miért?

- Mindig éppen az, amit olvasok, nézek, hallgatok. Szeretek olvasni, ezért mindent elolvasok, amit érdekesnek találok, de ha az első 20 oldalon nem találok semmi olyat, ami megragadja az érdeklődésem, egyszerűen leteszem és nem olvasom tovább. Ugyanígy vagyok a filmekkel is, ha az első tíz percben nem történik semmi olyan, amiért érdemes lenne végignézni, nem nézem meg. A zenével is hasonló a helyzet.

És most az én kérdéseim:

1. A "kopipésztes" világban sokan meglehetősen sajátosan értelmezik a plagizálás fogalmát. Sokan úgy vélik, hogy ami interneten, egy blogon például megjelenik, az bátran másolható és lehet vele sajátként ágálni. Ezért érdekel: Hogyan értelmezed a plágium, plagizálás fogalmát? 
2. Szoktál-e politizálni? Illetve, milyen mértékben érdekel a politika?
3. Mi a véleményed arról, hogy Romániában az érettségizők kétharmadát elbuktatták az idei vizsgán?
4. Részt vennél-e egy átlagos képességű diákok érdekeit védő civilszervezet létrehozásában? Mennyire tartanád jó ötletnek egy ilyen szervezet megalakítását? Szerinted, kik kellene a tagjai legyenek?
5. Mi a véleményed a reklámról? Szerinted, milyen mértékben befolyásolnak téged vásárláskor a reklámok?
6. Szoktál-e képzőművészeti tárlatra járni? A kortárs képzőművészek közül, kinek a művét tennéd ki a lakásodban? 
7. Mikor és hol voltál utoljára moziban? Melyik filmet nézted meg? 
8. Szoktál-e újságot/folyóiratot olvasni? Melyiknek vagy a megrendelője? 
9. Ha nyernél egy jutalomkirándulást és te dönthetnéd el, hová utazzál, mit választanál? Miért? 
10. Ha feltehetnél egy kérdést egy híres embernek, mit kérdeznél és kitől? 
11. Milyen témájú blogokat olvasol szívesen, netán van-e kedvenc blogod? Melyik? 

A kérdést továbbadom:


Végezetül ugyanazt írhatom, amit Duende: "játszani jó, de nem kötelező". Mégis, nagyon szeretném, ha időt szakítanátok rá, és válaszolnátok. Ha nem akarjátok beblogolni, megtehetitek itt megjegyzésben is, nyílván egy bejegyzés és a játék folytatása lenne az igazi.

2012. július 11., szerda

Még meddig?! - Egy szülő levele az elavult oktatási rendszerhez


Semmi újat nem mondok: katasztrofális eredmények születtek az idei érettségi vizsgán. Ha csak külső szemlélőként a száraz számadatokat nézzük, az látszik, hogy az érettségire jelentkezett fiatalok túlnyomó többsége lúzer, aki elléháskodott 12 évet az életéből ahelyett, hogy tanult volna; a pedagógusok többsége pedig nem végezte a munkáját. Ezt tükrözik a számadatok, de a helyzet ennél sokkal összetettebb. Megvallom őszintén sokat morfondíroztam, hogy egyáltalán megírjam ezt a levelet vagy sem, hiszen jövőben az én lányom is érettségi vizsgára áll és sajnos, nem egyszer megtapasztalhattam már, hogy szülői véleményem hangoztatását, gyermekemen torolták meg. Bízom benne, hogy remélhetőleg ebben az esetben nem így lesz... Voltaképpen kedves pedagógus ismerősöm kérésének eleget téve írom ezt a levelet, hiszen Böjte Csaba ferences szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője által megfogalmazott Levél a Pedagógusoknak illetve A tanár levele a bukott diákhoz című írások után a Facebook-on feltette a kérdést: kíváncsi, ki írja meg a szülőkhöz, illetve a tanügyi rendszerhez címzett levelet. Már akkor jeleztem neki, az egyiket mindenképp megírom. 
Kezdeném azzal, hogy 32 éve érettségiztem és már akkor úgy véltük, rengeteg fölösleges, haszontalan dolgot kényszerítettek ránk, hogy megtanuljuk az érettségi vizsgára. Egyetlen példát említek - de hosszasan sorolhatnám - ma is tudok deriválni, mivel az érettségi vizsgára muszáj volt megtanulnom, de az életben egyetlen alkalommal sem vettem hasznát ennek a tudásnak, ami még mindig foglalja elmém egy részét. Az érettségi tananyag már akkor lényegesen több volt, mint amit egy átlagos diák képes elsajátítani, de akkor még voltak szakiskolák és esti gimnáziumok, ahová beiratkozhattak azok, akik időben felmérték, hogy képtelenek egy elméleti gimnázium követelményeinek megfelelni, illetve nem elméleti tudásra akarnak szert tenni, hanem gyakorlatira. Ez utóbbiakból szakmájukat magas szinten ismerő megbecsült mesteremberek lettek, akikhez bármikor bizalommal fordulhatunk, ha csöpög a vízcsap, vagy meghibásodott valamelyik háztartási gép. Az elméleti gimnáziumot végzettek többsége egyetemet végzett és a társadalom megbecsült, felelős beosztású tagja lett. Megjegyezném, az érettségi vizsgán már abban az időben szemet hunytak a puskázás, a másolás fölött, de ezt akkoriban tanár és diák egyaránt úgy értelmezte: ne múljon egyetlen vizsgán senkinek az életben való boldogulása. Hiszen egyértelmű volt mindannyiunk számára, hogy a hatalmas tananyagot képtelenség vizsgaszinten elsajátítani. Később, amikor a fiam iskolába került, szomorúan tapasztaltam, hogy az iskola a munka nagyobb részét egyszerűen átpasszolja a szülőnek, mivel azt a hatalmas mennyiségű lexikális ismerethalmazt egyetlen pedagógus sem képes megfelelő szinten megtanítani rövidre szabott keretben, amit az oktatási rendszer követel az iskolásoktól. Nem térnék ki annak részleteire, hogy ugyanazok a mi korunkban már idejét múlt tananyagok mennyiségét nemhogy nem csökkentették, hanem még rátettek egy adagot olyasmikből, amiknek szintén semmi hasznát nem veszik a tanulók az életben. Hogy mégse töltse éppenséggel egész napját az iskolában a gyerek, kivették tantervből, vagy csökkentették az óraszámát az olyan gyakorlatias vagy szépre és jóra, kreativitásra nevelő tantárgyaknak mint a kézimunka, zene, rajz és testnevelés. A már az elemiben magas szinten követelt elméleti tantárgyak elsajátításában minden igyekezetem ellenére nem sokat tudtam segíteni a fiamnak, hiszen egy-egy tankönyvben olyan magas szinten megfogalmazott, vagy románból egyszerűen pocsék minőségben fordított szövegek voltak, aminek megértése komoly tanulmányozást, úgymond együtt tanulást igényelt volna. Erre legtöbb esetben sajnos nem volt idő, mivel valamiből meg kellett élni és munka, családi kötelezettségek mellett, másodlagos teendőnek számított a különféle tantárgyak tanulmányozása és olyan szinten való elsajátítása, hogy érdemben segíteni is lehessen a gyereknek. Mivel a követelmények egyre csak nőttek, egyetlen megoldásnak kínálkozott: magánórára járatni a gyereket. Ezzel csak annyit értünk el, hogy a fiam már hatodikos korára kellően utált iskolába járni és érettségi előtt izgulhattam, hogy egyáltalán vizsgára állhat-e, mivel a matematika tanárnője azért buktatta meg, mert egy szülői értekezleten az övétől eltérő véleményemnek hangot mertem adni. Közben folyamatosan tartottam benne a lelket és próbáltam mindenféle módon megértetni vele: ő egy értékes ember attól függetlenül, hogy az algebrát képtelen elsajátítani akadémiai szinten. Ennek ellenére kötelező volt neki érettségiznie ugyanazokból a matematika tételekből, mint akik matematika osztályban jártak, mivel ő biológia-kémia osztályban végzett és az oktatási rendszer korrifeusai úgy gondolták, hogy nekik is tudniuk kell a magasfokú matematikát. Az ő generációjának az érettségi diploma megszerzéséhez már kőkeményen puskázni, másolni, magyarán, csalni kellett, mert esély sem volt a hatalmas tananyagot vizsgaszinten elsajátítani. Tudták ezt a diákok, tudták a tanárok és tudtuk mi szülők is. Cinkosan "összekacsintottunk" a folyamatosan változó és egyre magasabb követelményeket támasztó oktatási rendszer rendelkezései fölött, a gyerekek csaltak, a tanárok szemet hunytak, a szülők boldogok voltak, hogy gyerekük sikeresen vette ezt az akadályt is. Ennek hatása később, az egyetemen megmutatkozott, a fiam egyetemi csoportjából a bejutottak közül mindössze fele állt államvizsgára, mert aki nem bírta, egyszerűen kibukott a felső oktatásból. 
Tíz évvel később a lányom generációjával már egészen más helyzet állt elő: ez a generáció egyszerűen már az elemi iskolában felismerte, hogy csomó elavult, idejét múlt dolgot próbálnak megtanítani nekik és tiltakozásul többség egyszerűen meg sem tanulja azt, ami nem érdekli. Sosem felejtem el, hogy a lányom valahányszor valamilyen archaikus román szöveg értelmezésén kínlódtunk értelmező szótárakat, szinonímaszótárakat forgatva, mindig feltette a kérdést: miért nem a beszélt román nyelvet tanítják nekünk az iskolában? Hát erre bizony szülőként elég nehéz volt helyes választ adni. Nyolcadikos korában, amikor a Baltagul, Mihail Sadoveanu által írt mű elemzéseként kétoldalnyi, 9 pontos betűkkel sűrűn teleírt szöveget hozott haza, hogy azt kéne neki megtanulnia, aminek felét magam sem értettem - pedig eléggé jól beszélem a román nyelvet - egyszerűen feladtam, és azt mondtam: ne tanuld meg, erre semmi szükséged nem lesz az életben. Bár senkinek nem tartozom magyarázattal, miért bíztattam a lányom, hogy ne tanuljon meg egy román leckét, elmondom: azért, mert elsősorban mélységesen egyetértek vele abban, hogy a magyarajkú gyerekeket a beszélt román nyelvre kellene oktatniuk, másrészt mert láttam, valami olyasmire kényszerítik, ami ellen minden idegszálával tiltakozik, amit egyszerűen képtelen felfogni bármennyire is szigorítanám az akadémiai szintű elemzés mellé. Nyűggel-bajjal túléltük a Baltagult, hála Istennek és köszönhetően a pedagógusközösségnek olyan gimnáziumba járhat a lányom, ahol jól érzi magát, értékes emberként tekintenek rá, de már a 11. osztály elejétől folyamatosan azon izgulunk: mi lesz az érettségi vizsgán? Ugyanis jól tudja azt tanár, diák és szülő egyaránt, hogy a még nagyobb ismerethalmazt elsajátítani képtelenség, ráadásul, most ébredtek rá az oktatási rendszert folyamatosan változtató, válogatott csesztetéseket kitaláló korrifeusai, hogy az iskola évtizedeken át csalásra nevelt generációkat a magas követelményekkel és azzal, hogy olyasmi megtanulására kényszerítik a diákokat, aminek semmi hasznát, semmi értelmét nem látják. Oké, egyetértek, hogy ezen változtatni kell, de miért a diákokon verik el megint a port? Miért kényszerítenek bele mindenkit egy olyan rendszerbe, ami már harminc évvel ezelőtt nyikorogva működött, elavult, idejét múlt volt? Miért nem változtatnak a százéves rendszeren? Miért nem gondolják újra az oktatás alapjait, miért nem készségeket, kreativítást, képességeket fejlesztenek az iskolában? Miért magoltatják még mindig a gyermekeket? Miért mérvadó még mindig az, hogy mekkora lexikális ismerethalmazt képes bebiflázni és visszamondani a diák? Ez jelentené az érettséget? Amit ugyebár sugall az érettségi vizsga fogalma. S akinek nem sikerül az érettségi vizsgája, mi lesz vele? Majd jön az oktatási rendszer és megoldja a diploma és szakma nélküli fiatalok helyzetét?! Aligha... Sajnos, ennek a problémának a megoldása is a szülőre és a fiatalra vár. De kérdem én: mi, szülők, meddig tűrjük, hogy egy embertelen, gyermekellenes oktatási rendszer gúnyt űzzön belőlünk és gyermekeinkből?!